A drótszőrű magyar vizsla története


E fajta kedvelői talán nem is tudják, hogy a „drótos” története csak körülbelül hetven éve kezdődött.
Az l93o-as évek táján merült fel a gondolat, leginkább a vadászok köreiben, hogy a rövid szőrű magyar vizsla kiváló képességeit felhasználva és megőrizve, a téli nagy hideget még jobban elviselő fajtát hozzanak létre.
A gondolat felvetése nagy vitát váltott ki az akkori szakemberek között pro és kontra.
Abban mindenki egyetértett, hogy a létrehozandó új fajta legyen magyar vizsla, hordozza az ősi változat jellegzetességeit, lehetőleg csak a szőrtípus változzon.
A munkát Vasas József, hejőcsabai tenyésztő a „Csabai” kennel tulajdonosa kezdte, hamarosan bekapcsolódott Gresznárik László (de Selle kennel) is, akinek nagy tapasztalata volt a drótszőrű német vizsla tenyésztésben, és az ideális szőrtípust azoknál is rövid szőrű német vizsla bevitelével érte el.
Egy egyszínű barna drótszőrű német vizsla kannal (Astor von Pottatal) fedeztettek két, nagyon jó származású és jól dolgozó rövidszőrű szukát, Zsuzsit (Kittenberger Kálmán Szikrájának lányát) és Csibit, majd ezeket a kölyköket szelektálva - volt közöttük sárga is, meg barna is - és egymás közt párosítva született meg Dia de Selle, az első bemutatott „sárga drótszőrű vizsla”.
Astor von Pottatal - és az őseinek többsége is - egyszínű volt, a szőrzete tömött, elég hosszú és túl puha volt.
Dia testfelépítése tükrözte a magyar vizsla jelleget, feje azonban német vizslára vallott.
Szőrzete nem elég kemény, az aljszőr ritka és nem elég gyapjas.
Összességében az elképzelés helyességét igazolva ígéretes kezdetetét jelentette a kialakítandó új fajtának.
Vasas József 1943-ban beadványban kérte az O.V.C. Magyar Vizsla Szakosztályának támogatását a drótszőrű magyar vizsla kitenyésztéséhez. Sokan helyeselték a próbálkozást, mások az ősi, rövidszőrű típus egyedüli fenntartása mellett törtek lándzsát.
Végül az OVC elfogadta a javaslatot azzal, hogy minél több egyedet kell kiállításokon és versenyeken bemutatni és döntött egy un. „házi ”, azaz nem hivatalos törzskönyv létesítéséről.
Majd ezeknek az értékelése után dönt véglegesen a fajta kitenyésztéséről, a fajtaleírás meghatározásáról.
A tenyészcélt a következőkben határozták meg: A drótszőrű magyar vizsla őrizze meg a magyar vizsla jellegét küllemében (testalakulás és fej tekintetében egyaránt) és belső tulajdonságait illetően is. Őrizze meg az ősi sárga színt, a szőrzet pedig kemény, drótszőr legyen.
A három generációs tenyésztői munka olyan egyedeket eredményezett, melyek hordozták a magyar vizsla jelleget, megőrizték sárga színüket.
A drótszőrű német vizsla ősöktől hozták az erősebb csontozatot, a szőrzet rövidből erősebb, hosszabb szálú lett.
A kezdeti nehézségek után egyre több kutya került nyilvántartásba, így l944-ben már 60 példányt jegyeztek.
A kutyák többsége Észak-Magyarország, a Felvidék és a Csallóköz tájain élt és dolgozott.
A fajtanemesítő munka eredményességét bizonyítja, hogy külföldön is felfigyeltek erre a fajtára és Ausztriában a Haraska kennel (báró Bornemissza tulajdona), a Povázia (tenyésztő: Kolomán Slimák) kennelek voltak az úttörők.
A második világháború sajnos nagy károkat okozott itt is, mint mindenben.
A „Csabai” tenyésztelep 1947-ben állami kezelésbe került, Vasas József vezetésével, aki ezekben az években munka és küllem tekintetében tovább tökéletesítette a fajtát. Meg kell még említeni a Kökény Gábor által vezetett Botond tenyészetet is.
Külföldön tovább működött a Povázia, a De Selle, a Haraska kennel.
Ezekbe a vonalakba egyes források szerint az ír szettert is belevitték.
Meg kell még említeni Mészáros Sándor „Oroska” tenyészetét.
A fajtát végül is az F.C.I. l966-ban elismerte önálló magyar kutyafajtának és bejegyezte 239 sorszám alatt.
Sajnos azonban az egyedszám lényegesen alatta maradt a rövid szőrű változaténak.
Nagyobb részük vadászok kezén volt, akik gyakran csak a kutyájuk munkájával törődtek, küllemi, tenyésztési szempontokkal nem.
Így elég sok egyed törzskönyvezésre sem került.
Ezért, a fajta népszerűsítése, a figyelemfelkeltés érdekében 1976-ban elhatározták, hogy vizslaversenyeket rendeznek csak drótszőrű magyar vizslák részére.
Az ötlet jónak bizonyult: 26 nevezés érkezett az első versenyre!
Ezért 1979-ben úgy döntöttek, hogy ezt a versenyt kétévente meg kell rendezni. Sajnos azonban a továbbiakban a nevezett kutyák száma csökkent.
A fajta mai tenyésztési helyzete lényegesen különbözik a rövidszőrű „testvérétől”.
Ugyanis míg 2000-2001-ben évente átlag kb. 1000 rövid szőrű magyar vizsla születik Magyarországon, drótszőrűből áltagban 30 alom, 140-150 egyeddel.
A megszületett kutyák nagyobb része még manapság is vadászokhoz kerül.
Ez jó abból a szempontból, hogy a kutyák így igazi életterükben dolgozhatnak, viszont ez kevesebb szakszerűen tenyésztett és kiállításokon bemutatott kutyát jelent.
Így a fajta népszerűsége csak lassan növekszik.
A MEOE (Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesülete) évek óta támogatja a fajta népszerűsödését azzal, hogy a rendezvényeken, kiállításokon ingyenes a részvételük.
Ezáltal valamelyest nő a kiállított egyedek száma.
Az utóbbi években néhányuk eljutott a legrangosabb külföldi kiállításokra is, több magyar világgyőztes címet nyerve.
Nagyon jó nemzetközi reklám, hogy a világkiállítások „Best in Show” körében ott van a drótszőrű vizsla is.
A kisebb egyedszám nehezíti a szelekciót és az ésszerű tenyészkiválasztást.
Sajnos még manapság is heterogén a populáció, elsősorban szőrminőség tekintetében.
Előfordul, hogy rövidszőrű egyedek hasadnak ki „tisztavérű” drótosok párosításából.
De tovább kell járni az elődeink által megkezdett úton: szigorú szelekcióval, céltudatos tenyésztői munkával tökéletesíteni ezt a remek fajtát.